Már megint? – néznek „agyontréningezett” arccal az érintettek a HR igazgatóra…. akinek rögtön beugrik a megoldás… Mi is lehetne jobb módja annak, hogy a képzés-fejlesztést eladjuk a dolgozóknak, mint a „Game Based Learning”; a játék alapú tanulás?
Válaszul az Y generáció magasabb szintű szociális és szabadság-igényére új trend született a multinacionális szervezetek berkein belül a 2000-es évek elején: a „Gamification”. Ennek a fogalmát a Wikipédia így definiálja: „emberek motiválása játékok működési mechanizmusainak és a játék elemeinek a felhasználásával, valamilyen munkához, tanuláshoz, tehát nem játékhoz kötődő cél elérése érdekében.”
A Gamification képzés-fejlesztésre való kiterjesztése, a játék alapú tanulás; a „Game Based Learning” széles körben elterjedt hazánkban is. Számos tréning, tanácsadó cég foglalkozik kifejezetten játékokra épülő készségfejlesztő programokkal a táblás társasjátékoktól kezdve, a legózáson keresztül, a számítógépes játékokra épülő programokig.
A szervezetfejlesztőként az elmúlt 15 évből számos tapasztalással, élménnyel rendelkezünk a Game Based Learning használhatósága és hatékonysága kapcsán. Jelen cikkünk célja, hogy ezekben segítse az olvasó tisztánlátását.
A Gamification alapfeltételezése tehát az, hogy a „játékosítás” jótékony hatással van a munkavállalók motivációjára, hangulatára, tanulására és innovációjára. És itt ismét a Wikipédiához fordulunk: „olyan folyamatokat szoktunk gamifikálni, amiken mi szeretnénk, hogy az emberek végig menjenek, de ők nem éreznek erőteljes késztetést erre.”
Pfű, hát ez nem hangzik valami jól! És hogy miért is nem?
A következő példázat a játék gyökereihez vezet vissza.
’A fiúk késő estig a grundon fociznak és látszólag teljes erőbedobással játszanak. Ha megkérdezzük őket, akkor azt fogják mondani, hogy nem az édesanyjuk küldte őket, hanem maguktól jöttek és ugyan már haza kellett volna menniük, mert holnap reggel suliba kell menni, de még nem fejezték be a meccset, azért játszanak sötétben is.’
A játék kulcsa tehát a szabadság.
Aki játszik, az:
- saját belső motívumokból játszik, nem pedig azért, mert küldték,
- akkor játszik és addig játszik, amíg neki tetszik és nem pedig egy előre megszabott időkeretben,
- saját célok és nem pedig egy kívülről érkező cél érdekében játszik.
Rossz hírem van. Nem létezik olyan képzés / tréning / oktatás, amely megfelelne a fenti 3 feltételnek, legyen ez egy tantermi tréningen való építőkockázás, egy számítógépes stratégiai játék, vagy akár a legkevésbé „oktatás-szagú” csapatépítő program.
Ha ugyanis az erdő szélén zsákban futnak a dolgozók, arra nyilván nem belső indíttatásból mentek, hanem azért, mert küldték őket. De ha még mindenki szeretett is volna zsákban futni, akkor sem addig és nem akkor történik a zsákban futás, amikor ők ezt szerették volna és a célt, hogy ők itt most „csapatépülnek” is a vállalat vezetősége határozta meg, nem pedig ők maguk.
Amy Bruckman, a Harvard Egyetem professzora találóan nevezi a játékosítást „csokoládéba mártott brokkoli”-nak. A gyermek azt hiszi, csokoládét kap. Bekapja, hiszen az édesanyja nyújtja felé. Amikor beleharap, akkor derül ki, hogy az utált, de egészséges brokkoli van a szájában. Ahogy egy ilyen falattal kockáztatja a szülő, hogy a gyermek bármit is a jövőben elfogadjon tőle, úgy kockáztatja egy szervezet (és vezetői) a hitelességét a „játékosítás” erőltetésével.
Talán ismerősek lehetnek az alábbi jelenetek:
- „Kénytelen leszek kiszámoló játékkal kijelölni, hogy ki jöjjön ki…” morfondíroz a tréner hosszú könyörgés után, hogy valaki végre vegyen részt az imént meghirdetett „szituációs játékban”…
- „Kiteszem a lelkem értük, egy vagyonba került, és hatan megint beteget jelentettek…” morfondíroz a HR vezető a sárkányhajózáson….
Szervezetfejlesztőként sok kérdést teszünk fel. Itt is inkább csak kérdéseink vannak:
- Vajon véletlen-e, hogy a „játékosítás” – a legjobb szándékok ellenére is – gyakran a „játékosok” ellenállásába ütközik?
- Nem lehet-e, hogy a munkavállalók pontosan érzik, hogy ez a „játék”, nem játék? Hogy a vállalati célok elérése érdekében lebonyolítandó gyakorlat/program játéknak, szórakozásnak van „eladva”, ahol a vezetők szerepet játszanak és elvárják a beosztottjaiktól, hogy ők is vegyenek részt az „előadásban”?
- Elképzelhető-e, hogy nem (csak) azért nem jönnek el az emberek a csapatépítésre, mert ’introvertáltak’, hanem azért is, mert a „játékosítás” erőltetése révén a program a vezetői presszió vagy manipuláció eszközévé vált a szemükben?
Vajon nem lenne-e jobb mindenkinek, ha nem neveznénk játéknak azt, ami nem játék?
